Lemme See That #2

 Sneak peek into a supernatural medical mystery

Part 2 of why sneak peeks are important

Read part 1 here

2. Connection:

Meeting characters before committing

A sneak peek lets readers “test‑drive” the world, voice, and characters.

If they feel even a small spark of connection, they’re far more likely to keep going.

https://books2read.com/u/3nk6V6

Chapter Three

Enjoying the fresh air and her ability to breathe freely again without feeling the suffocating tightness in her chest, Remi strolled through the garden. The full moon hung like a glowing orb in the sky, illuminating the sloping hillside in the distance with a soft, silver glow, creating a peaceful and serene atmosphere.

The distant murmur of her aunt’s voice through the open window in the kitchen provided a soothing soundtrack to her walk, but she couldn't quite make out her words. It was like a radio playing in the background, just loud enough to be heard but too muffled to understand. She kicked off her slippers and with each step, the cool grass tickled her bare feet, sending pleasant shivers up her legs. She gazed up at the endless expanse of stars above dreamily, wondering what secrets they held.

Out of nowhere, a searing pain shot through Remi's head, causing her to stumble forward in disorientation. Her vision blurred and distorted as she attempted to shake off the sudden assault.

But then, just as quickly as it had come, the pain vanished, and Remi's senses sharpened to an almost superhuman level. She could hear every word her aunt was saying with astonishing clarity, despite being more than fifty yards away.

Her heart raced as she listened to her aunt's voice talking to her mother on the phone. "Yes, she's fine," Emily said. "She's taking a stroll in the garden. I can see her from the window. Yes, I got rid of the cat. And tonight, we'll be staying in the guesthouse."

Remi couldn't help but smile at her aunt's determined tone. As the conversation continued, Remi stood there in awe, still processing the fact that she could hear Emily’s voice so clearly from such a distance.

But when she heard her mother’s reply on the phone, she froze. “Okay, just keep a close eye on her and make sure she takes her medications.”

How could this be happening? I can hear Mom’s voice as if she was standing next to me!

The sound of crickets chirping, nightbirds singing their sharp, short tunes, and owls hooting with deafening clarity amplified Remi’s panic as she cried out in confusion and fear, “What is happening to me?”

She shook her head, trying to make it stop, and clamped her hands to her ears, unable to comprehend what was happening. “I’m losing it! I’m totally losing my mind,” she cried out. “I’m schizophrenic! Yes, that’s it. I’m hearing voices.” The realization filled her with sheer panic. Her legs felt weak, she had to sit down. But wait! She thought. I’m only sixteen. I read in Mom’s medical books that schizophrenia usually shows the first symptoms much later. Then what is it? “What a...” Remi jumped when she heard a new voice. “Dad, why didn’t I change? Dr Schwarz said it would happen, but I still feel as lousy as always.”

“I’m hallucinating!” Remi cried out and turned around frantically searching. “I hear the boy’s voice I met in the ER. I’m a nutcase, that’s for sure.” Scared out of her mind, Remi started running toward the house and stopped in her tracks when she spotted a man pushing a wheelchair on the footpath that separated her aunt’s land from the neighbor’s property. She heard the man’s voice. “I don’t know, son. I spoke to Dr. Schwartz, he said to wait until the morning and call him if there are still no changes.”

“Let’s go back, Dad. I don’t feel good.”

“Sorry, son. Let’s get you in bed and the doctor will figure out in the morning what went wrong.”

Remi stood motionless watching them as the man turned the wheelchair around with the boy. I can hear them! That’s Konrad and his father, and they’re far away. Why can I hear their conversation so clearly? She rubbed her forehead. This is madness! “Okay, calm down!” she said out loud and took a couple of deep breaths. “I’m sure there’s a reasonable explanation for all this. I'll go inside.”

She felt the rush of air hitting her face and suddenly, she was standing by the door, as if she had been teleported there. Her heart raced with fear and confusion as she cried out, "What is happening? How did I get here?" She turned back to where she had been just a moment before, estimating the distance to be about two hundred yards. "I was just over there...now I'm here." She stood by the door in disbelief, trying to make sense of what had just occurred when she spotted the man and the boy in a wheelchair. “They didn't seem to have moved an inch!” she cried out and frantic thoughts ran through her mind. Why can I see them so clearly? I can see Konrad’s oxygen tube in his nose and hear his oxygen generator humming. It’s impossible! I need to think this over before I completely lose my mind. She decided and opened the door.

Emily stood by the sink washing dishes. “How was your...” She stopped, alarmed by Remi’s bewildered expression. “What’s wrong?” she asked wiping her hands on her apron.

“Nothing!” Remi replied quickly, trying to force a smile. “I was running all the way back, and I’m not even out of breath," she lied. "I’m feeling fine, don’t worry. I think I’m going to read for a while.” She said and started walking toward the door before Emily could question her further. But then, in her mind, she heard her aunt’s voice. Something is wrong! I know it. The way she looked at me, it was as if... as if... I can’t put my finger on it, but she’s acting strange.

Remi turned back and opened her mouth to speak when she noticed with alarm that Emily was staring at her with great concern. Despite her mouth being closed, Remi heard her aunt’s voice in her mind. I guess it’s because of all that medication they gave her. Poor little angel! Why do kids have to suffer from diseases? Her worried expression changed to a loving smile as Emily spoke, “You didn’t eat any dessert after dinner. Cathy brought over homemade pudding. Would you like to eat some?”

“No, thanks. Dinner was delicious, and I’m still full. I’m going to read for a while. Good night, Authy Em.”

“Good night, dear. “I’m going to bed in a minute too. I only took a short nap today, and I’m exhausted.”

Remi hurried to her room, thinking. I heard her talking, with my ears and I saw her mouth moving. But now, she just stared at me with her mouth closed but I heard her voice in my mind... It’s insanity! Could it be that... nah, it’s impossible! How could I hear someone’s thoughts?

With a heavy sigh, she closed the door to her bedroom and settled onto her bed. Her fingers trembled as she opened her laptop, the bright screen casting a soft glow in the dark room. “Okay, calm down!” she urged herself, trying to push away the panic rising within her.

Her thoughts raced as she typed “mind-reading” into the search bar and clicked on the first result. Her eyes scanned the definition: “Mind-reading can be based on scientific techniques, such as interpreting body language, facial expressions, and tone of voice. It's a skill that can be learned and honed.”

But that wasn't it. She hadn't seen their body language or expressions when she heard their voices. Could it be telepathy instead?

Her fingers flew across the keyboard, typing out the word and hitting enter. A new definition appeared: “Telepathy refers to direct communication between minds without using the usual sensory channels (like speech or writing). It's often called mental communication. Telepathy is considered supernatural because it lacks a scientific or logical explanation. It's associated with extrasensory perception.”

A bitter laugh escaped her lips as she read. Lack of science and logic was definitely one way to describe what she was experiencing.

In Hungarian

https://books2read.com/u/mYeLVp

Harmadik fejezet

Remi élvezve a friss levegőt és azt, hogy újra szabadon lélegezhetett anélkül, hogy érezte volna a fojtogató szorítást a mellkasában. Ráérősen sétált a kerten. A telihold izzó gömbként ragyogott a felhőtlen égen, ezüstös fénnyel világította meg a távoli lejtős domboldalt, békés és nyugodt légkört teremtve.

Nagynénje mormolása a konyha nyitott ablakán keresztül nyugtatóan hatott, de Remi nem tudta pontosan kivenni a szavait. Olyan volt, mint egy rádió hangja a háttérben, éppen elég hangos ahhoz, hogy hallható legyen, de túl halk ahhoz, hogy megértse a szavakat. Remi lerúgta a papucsát, élvezte a hűvös fű csiklandozó érzését mezítelen talpán. Álmodozva bámult fel a ragyogó csillagokra, és azon tűnődött, milyen titkokat rejtenek.

Hirtelen éles, perzselő fájdalom hasított Remi fejébe, amitől zavartan előre botorkált. Látása elhomályosodott és eltorzult. Felnyögött a fájdalomtól és ijedten masszírozta a homlokát, majd megrázta a fejét. De aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy jött, a fájdalom eltűnt, és Remi érzékei szinte emberfeletti szintre éleződtek. Elképesztő tisztasággal hallotta a nagynénje minden szavát, annak ellenére, hogy több mint ötven méterre volt a kis háztól.

A szíve hangosan dübörgött mellkasában, ahogy zaklatottan hallgatta nagynénje hangját, amint az anyjával beszél telefonon. – Igen, jól van – mondta Emily. – Sétál a kertben. Ne aggódj, látom őt az ablakból. Igen, megszabadultam a macskától. Ma este pedig a vendégházban alszunk amig a házat alaposan kitakarítják. –

Remi nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon nagynénje határozott hangját hallgatva. Ahogy a beszélgetés folytatódott, Remi megrendülve állt a hűvös fűben, és próbált magyarázatot találni arra, hogy ilyen tisztán hallotta Emily hangját ilyen messziről.

De, amikor meghallotta édesanyja válaszát a telefonban, megdermedt. – Kérlek tartsd rajta a szemed, és figyelmeztesd, hogy bevegye a gyógyszereit. –

Remi megrázta a fejét, és a füléhez szorította a kezét, nem tudta felfogni, mi történik. – Megbolondultam! Teljesen elvesztettem az eszem – suttogta. – Skizofrén vagyok! Igen, ez az. Hangokat hallok és hallucinálok. –  A felismerés pánikba kergette. A lábai elgyengültek, le kellett ülnie. De várjunk csak! – gondolta. Még csak tizenhat éves vagyok. Anya orvosi könyveiben olvastam, hogy a skizofrénia általában sokkal később jelentkezik az első tünetekkel. Akkor mi ez? – Remi felugrott, amikor új hangot hallott.

– Apa, mi lehet az oka annak, hogy a kezelés után szinte semmi változás nem történt? Dr. Schwarz azt mondta, hogy várjunk ma estig, de még mindig ugyanolyan pocsékul érzem magam, mint mindig. –

– Semmi kétség. Hallucinálok! – motyogta a feldúlt lány, és kétségbeesetten megfordult. – Hallom a fiú hangját, akivel a sürgősségi osztályon találkoztam. Őrült vagyok, az már biztos. – Rémülten futni kezdett a ház felé, és megállt, amikor megpillantott egy magas férfit, aki egy tolókocsiban ülő fiút tolt a gyalogúton, amely elválasztotta nagynénje kertjét a szomszédétól. Most meghallotta a férfi hangját. – Nem tudom, fiam. Beszéltem Dr. Schwartzcal, azt mondta, hogy várjunk reggelig, és hívjam fel, ha még mindig nincs változás. –

– Menjünk vissza a házba, apa. Nem érzem jól magam. –

– Végtelenül sajnálom, fiam. Legjobb lesz, ha pihensz, és reggel majd beszélünk az orvossal. –

Remi mozdulatlanul állt, és figyelte őket, ahogy a férfi megfordította a kerekesszéket a fiúval. Tiszta őrület. Hallom őket! Ez Konrád és az apja, és messze vannak. Miért hallom ilyen tisztán a beszélgetésüket? Megdörzsölte a homlokát. – Oké, nyugi, nyugi! – mondta hangosan, és vett néhány mély lélegzetet. – Biztos vagyok benne, hogy van ésszerű magyarázat mindenre. Bemegyek. –

Szélfúvást érzett az arcán, és hirtelen az ajtó mellett állt, mintha oda teleportálták volna. Szíve a félelemtől és zavartól gyorsan dobogott, majd hirtelen felkiáltott: – Mi történik? Hogyan kerültem ide? –  Visszafordult oda, ahol egy pillanattal korábban állt, és körülbelül kétszáz méterre becsülte a távolságot. – Éppen ott voltam... most itt vagyok. –  Hitetlenkedve állt az ajtó előtt, és próbálta megérteni, mi történt, amikor meglátta a férfit és a fiút kerekesszékben. – Ők egy centit sem mozdultak! – mormogta, és eszeveszett gondolatok futottak át az agyán. Miért látom őket ilyen tisztán? Látom Konrád oxigéncsövét az orrában, és hallom az oxigéngenerátor zümmögését. Ez lehetetlen! Át kell gondolnom ezt, mielőtt teljesen elvesztem az eszem. – Mélyeket lélegzett, és kinyitotta az ajtót.

Emily a mosogató mellett állt, és megfordult egy tányérral a kezében, amikor meghallotta Remi lépteit. – Milyen volt... – Megállt, megriadva Remi zavarodott arckifejezésétől. – Mi a baj? – kérdezte, miközben megtörölte a kezét a kötényében.

– Semmit! – Remi gyorsan válaszolt, és kényszeredetten elmosolyodott. – Egész úton futottam, és még csak nem is vagyok kifulladva – hazudta. – Jól érzem magam, ne aggódj. Azt hiszem, olvasni fogok amig elálmosodom. – mondta, és elindult az ajtó felé, mielőtt Emily tovább kérdezhette volna. De aztán gondolatban meghallotta nagynénje hangját. Valami nincs rendben! Tudom. Ahogy rám nézett, olyan volt, mint... mintha... Nem tudom, de furcsán viselkedik.

Remi visszafordult, és kinyitotta a száját, hogy beszéljen, amikor riadtan vette észre, hogy Emily aggodalommal mered rá. Annak ellenére, hogy a szája csukva volt, Remi tisztán hallotta a nagynénje hangját az elméjében.  Azt hiszem, ez a sok gyógyszer miatt van, amit adtak neki. Szegény kis angyal! Miért kell a gyerekeknek betegségekben szenvedniük? Aggódó arckifejezése szeretetteljes mosolyra változott, amikor megkérdezte: – Vacsora után nem ettél desszertet. Cathy házi pudingot hozott. Szeretnél enni egy kicsit? –

– Nem, köszönöm. A vacsora finom volt, és még mindig tele vagyok. Olvasok egy darabig. Jó éjszakát, Emi néni. –

– Jó éjszakát, drágám. Pár perc múlva én is lefekszem. Ma csak egy rövidet szunyókáltam, és fáradt vagyok. –

Remi elgondolkodva sietett a szobájába. Hallottam, ahogy beszél, a fülemmel, és láttam, hogy mozog a szája. De most csak csukott szájjal nézett rám, de hallottam a hangját a fejemben... Ez őrület! Lehet, hogy... Nem, ez lehetetlen! Hogyan hallhatnám valakinek a gondolatait? Nagyot sóhajtott, becsukta a hálószobája ajtaját, és letelepedett az ágyára. Ujjai remegtek, amikor kinyitotta a laptopját, a fényes képernyő lágy fényt vetett a sötét szobára. – Oké, nyugodj meg! – sürgette magát, és megpróbálta elnyomni a benne feltámadó pánikot.

Gondolatai sebesen száguldoztak, amikor beírta a – gondolatolvasás – szót a keresősávba, és rákattintott az első találatra. Szeme a definíciót pásztázta: – A gondolatolvasás tudományos technikákon alapulhat, mint például a testbeszéd, az arckifejezések és a hangszín értelmezése. Ez egy olyan készség, amelyet el lehet sajátítani és gyakorlattal finomítani.

De nem ez volt az. Amikor nagynénje, anyja, Konrád, és az apja hangját hallotta, nem látta őket. Lehet, hogy inkább telepátia?

Ujjai cikáztak a billentyűzeten, begépelte a szót, és megnyomta az mehet billentyűt. Megjelent egy új definíció: – A telepátia az elmék közötti közvetlen kommunikációra utal a szokásos érzékszervi csatornák (például beszéd vagy írás) használata nélkül. Gyakran mentális kommunikációnak nevezik. A telepátiát természetfelettinek tekintik, mert nincs tudományos vagy logikai magyarázata. Ez az extraszenzoros észleléshez kapcsolódik.

Keserű nevetés hagyta el az ajkát, miközben olvasott. A tudomány és a logika hiánya határozottan az egyik módja annak, hogy körülírja azt, ami velem történik.

https://www.authorerikamszabo.com

Erika M Szabo is known for her diverse range of writings, which span historical fantasy, magical realism, cozy mysteries, sweet romance, and children's literature. Her writing style is both expressive and insightful, transporting readers into the depths of the characters' emotions.